Így ettünk mi! Retro-reggeli és mások

,,Egy pohár tej, tiszta fej!” -sokan emlékezhetnek erre a szlogenre, hiszen annak idején nagy kampány zajlott a tejfogyasztás mellett. Senki nem felejtette el az iskolatejet sem, ugye? Apró kis pohárkák, alumínium fedővel, amit általában a ,,hetes” hozott fel az osztálynak, időnként megdézsmálva a készletet (hozzá kell tenni, ez a rettenetes tett gyakran nem maradt megtorlatlanul). Persze a felnőttek nem jutottak ehhez a csemegéhez, ők mást ettek, talán nem is bánták annyira. Jöjjön a retro-reggeli, avagy kitekintés a régi idők étkezésébe!

Készülődés az iskolába

Otthon hagytam a tízóraimat… - nem ismeretlen ez a mondat, valószínűleg mi is ejtettük ki jó párszor a szánkon. Ilyenkor aztán a leleményesek tízóraiztak, a kevésbé leleményesek éheztek, de általában mindenki megtalálta a módját, hogy beszerezzen néhány falatot. A hetvenes években a legtöbb család otthon összekészített élelmiszerrel indította útjára a gyerkőcöket, nem volt nagy divatja a büfében vásárlásnak, hiszen sokan nem is tehették meg, legfeljebb apróbb ,,luxuscikkeket” szereztünk be a jól ismert büfés nénitől.

A gyerekek általában péksüteményeket, tejet és kakaót fogyasztottak reggelire, míg a felnőttek előnyben részesítették a szalonnát, a kenyeret és a tojást, mint alapélelmiszereket. Természetesen a ,,nagyoknak” dukált hozzá egy jó reggeli kávé is. Ezen rituálét az akkori társadalom közel egyharmada művelte. A teázás inkább falun volt jellemző, a városban a felnőttek körében is hódított a tej. Nem volt szokás ,,menő” reggelizőhelyeken étkezni, vagy otthon zajlott az étkezés, vagy pedig otthonról került elvitelre az elemózsia, ha szorított az idő.

Félidő – étkezés a nap közepén

Természetesen a reggeli tej-lendület nem tartott ki sokáig, így a nap közepén valamit ismét enni kellett. Volt, aki otthon evett, de a nagy többség igénybe vette vagy az iskolai vagy az üzemi étkezdét. Az eltérő megítélésű nagybetűs menza sokunkban hagyott maradandó élményeket, vagy így, vagy úgy. Bárhogy is, volt valami varázsa a helynek, a rovátkolt üvegpoharakkal, a kockás terítőkkel, a diszkrét kancsókkal, a tányércsörömpöléssel és zsivajjal. A legmeghatározóbb élmény talán mégis az volt, hogy bármi is készült a konyhán, az illat mindig ugyanolyan volt a többségnek. Aztán persze tolakodás, sorban állás, a még nedves tálcák tapogatása, végtelen idejű várakozás.

Szerencsére a társadalom közel 90%-a minden nap ebédhez jutott, a fizikai munkát végző férfi lakosság nagy része viszont általában úgynevezett hidegétkezés módján. Az étkezést főként leves, húsételek, tészták és főzelékek tették ki.

Egy közétkeztetési menüsor így festett az 1960-70-es években:

HÉTFŐ: burgonyaleves, karfiolfőzelék sült kolbásszal, fekete szőlő

KEDD: zöldségleves, cukorborsófőzelék burgonyakrokettel, főtt gesztenye

SZERDA: almaleves, aranygaluska, körte

CSÜTÖRTÖK: köménymagleves, tarhonyás lecsó párizsival, sütőtök

PÉNTEK: karfiolleves, sajtosmetélt, alma

A nap zárása - vacsora

Az esti étkezésben jelentős különbségek mutatkoztak, attól függően, kik éltek városban vagy kik falun. A városi lakosság nagyjából 60%-a hideg ételt fogyasztott vacsorára. Nagyjából 30%-uk tette ki azoknak a körét, akik az ebédből megmaradt főtételt ették, a maradék 10% pedig frissen készült meleg ételt fogyasztott a nap végén.

A falun élők szerencsésebbek voltak, hiszen a vacsorához szinte mindig rendelkezésre állt friss zöldség, illetve valamiféle ,,disznóság”. A jobb módú városi lakosság esténként sajtot, húst, vajat és hentesárut fogyasztott, a rosszabb anyagi körülmények között élők pedig valamiféle zsiradékot. Talán sokan emlékeznek a cukros-zsíros kenyérre, vagy az úgynevezett ,,aprítósra”, ami a teába, kakaóba vagy tejbe áztatott kenyeret jelentette.

Ki így, ki úgy, de valahogy mindannyian felnőttünk. Bármilyen szájízzel (jelen esetben szó szerint) emlékezünk vissza az akkori étkezésekre, alapvetően nem az étkezések határozták meg az akkori élményeinket, hanem azon társas összejövetelek és események, amelyekről egy másik cikkünkben ejtünk szót.